Nemrégiben örökbe fogadtunk egy csivava kutyát. Mondták, hogy mivel már három éves, tud pórázon sétálni, és szobatiszta is. Adtak is vele egy nyakörvet, ami kissé bő volt rá, meg egy szedett-vedett pórázt.

Mivel kutyás családba került az eb, természetesen volt kutyapóráz otthon, de egy stabil nyakörvet be kellett szereznünk. Szegény Gyilkos (igen, a dr. Szöszi után kapta a nevét, de arra nem számítottunk, hogy röpke negyed órával aztuán, hogy a gazdái lettünk, hű is akar lenni a nevéhez) előélete bizony elég zűrös lehetett. Félt, harapott, remegett, megint harapott. És hát beszélgethetnénk órákat arról is, hogy a sétálás a pórázon bizony nekem, közel húsz éves kutyás múlttal, igen mást jelent, mint a korábbi gazdáinak. 

kutyapóráz

Kutyavonták találkozása tilos, avagy amikor nem húz a kutyapóráz

Gyilkos ugyanis vontatott a pórázon. Ha nem ilyen apró eb, akkor esélyesen lebegtem volna utána, mint a győzelmi zászló. A fegyelmezés számára ismeretlen fogalom volt, és hát az első időszakban nekünk sem ez volt a legfontosabb feladat. Meg kellett vívnunk a nagyon okos, ám kellően erős karakterű, ugyanakkor rettegő, félelemmel teli, és emiatt folyton harapó csivavával.  

Először próbáltunk rávarázsolni egy stabil nyakörvet, amiből nem tudja kihúzni a fejét. Már ez sem volt könnyű feladat, és mire sikerült, pár ujjunkon ragtapasz díszelgett. Eltelt pár nap, mire a kutyapóráz egyáltalán rákerülhetett. Persze lett neki szép, és erős automata póráz, de a fegyelmezés még nem volt aktuális.

A sétáink kellően kaotikusak voltak: Gyilkos ment, amerre látott, én pedig igyekeztem az automata pórázzal viszonylag gyengéden irányítani, hogy legalább biztonságban legyen.  Muszáj volt, ugyanis minden kutyát (akár kicsi, akár nagy), és minden férfiembert meg akart ölni. Egyszerűen nem volt tisztában a méretével, és mindenben, mindenkiben potenciális ellenséget, támadót látott. A nőkkel kissé engedékenyebb volt. Aztán ahogy csiszolódott a családhoz, úgy kezdett szelektálni. Voltak időszakai, amikor az emberek nem érdekelték, csak a kutyákat támadta, máskor fordítva. Nem volt könnyű időszak, se neki, se nekünk.

 

Anya csak egy van, jó, ha a kutyapóráz végén ő áll

Idővel összeálltak a gondolatai, és rájött, ebben a családban biztonságban van és szeretik. Én lettem a menedék, akihez bármilyen rosszaság, szidás után menekül. Párom a fegyelmező, a mumus, akit bár nagyon szeret, tart tőle. Ha ő rádörren, akkor rend van. A kislányom a haver, akivel játszani lehet, a fiam meg a tombolásban partnere. Ma már, ha előkerül a kutyapóráz, mindegy, kinek a kezében van, indul az örömtánc. Bárki le tudja vinni, csak akkor vontat, amíg ki nem jut a kapun az első oszlopig, utána több-kevesebb sikerrel megy a séta. Persze ebben is szelektál. Ha én viszem, szabad a pálya, rohangál, de már figyel, hogy ne vonszoljon. Persze közel sem annyira fegyelmezett, mint a párommal, aki mellett szépen megy lábnál, szinte szabályosan. A fiammal kalandozik, ő pedig félti, és néha húzgálja, a lányomat pedig akár a villanyoszlopra is felcsavarja. Mondjuk ez nem meglepő, őt csavarja legkönnyebben a kutyalábai köré a kedveskedésével. Mindegy neki, ki van a kutyapóráz végén, de a legigazibb a séta velem, hiszen ha baj van, ha megretten, akkor anya a menedék. Márpedig néha megretten, ilyenkor, mint a mókus, olyan sebességgel képes felkapaszkodni a lábamon.

Még mindig vannak benne félelmek, valószínűleg élete első három évének rossz emlékei sose tűnnek el okos kis agyából, de már boldog kicsi kutya, aki tudja, szeretetteli családban élhet. Én pedig rettenetesen haragszom azokra az emberekre, akik ezzel a nagyon okos, karakteres kis ebbel ezt művelték, akár hozzáértés, akár akarat, akár szeretet híján. Akik számára ennek a csodás kis kutyának egyetlen pozitívuma az volt, hogy tud sétálni – úgy, ahogy – a kutyapóráz végén.